Így adakoznánk mi

 

Magányunkat, szorongásainkat a noi perselybe
ejtjük. (Rendeltetési helyére
kerül a sperma.)
Boldogok vagyunk, ha elfogadják.
Pedig valahol pontosan tudjuk (elobb-utóbb
megtudjuk), hogy ezzel nem veszik el tolünk
(nem gonoszságból nem, hanem, mert
erre még ok sem képesek).
Nálunk marad.

És mégis …

Majdnem olyan, mintha
sírt ásnánk a szelekbe. Tágasat, ahogyan
Celan mondja. Valami olyasmire vágyunk,
hogy tartson össze, de ne fojtson meg;
mi magunk is legyünk, de
váltson is ki önmagunkból;
legyen erosszárú növény, megingat-
hatatlan kozet, de ruganyos
s melengeto állati hús is.
Ölelése igazodjék
pillanatnyi szükségletünkhöz.
– Ennél kevesebbel, úgy érezzük,
nem érhetjük be, pedig szánalmasan kevés,
amit mindezért adni tudunk:
magányunk, szorongásaink
a noi perselyben …
Majd pedig (s még ez a jobb: jobb, mint ha
szavakra próbálnánk váltani)
szégyenkezoen-, esetleg dühödten-hálás tekintetünk.

Sándor Tatár  14.11.2008