„Háború és béke“

 

Csillagász voltam.
Fáradhatatlanul kémleltem az eget, a csillagokat
– noha mindegyre a messzi jövorol beszéltek
vagy a távoli múltról; soha közvetlenül
a „rám tartozóról“.
Egy-egy fényes pásztor körül,
a végtelen ében mezokön
békésen legeltek a csillagnyájak;
nyáresteken, mint fürge terelokutyák, cikáztak el
köztük a hullócsillagok.
Aztán kitört a háború.
Vérzett a szívem, amikor
el kellett kótyavetyélnem a távcsövemet,
a legjobb távcsövet az országban
(szerintem öt ország legjobb távcsövét),
amely akkor nem sokat ért:
túl jó volt ahhoz, hogy átalakítás nélkül
használhassa a légvédelem.
De muszáj volt túladnom rajta
nem kétséges, hogy úgyis elkobozták volna;
úri huncutságnak számított a csillagászat,
túlságosan is messzi múltról vagy
távoli jövorol beszéltek a csillagok –
az ellenség, úgymond, nem válogat:
kórház, malom, színház, obszervatórium…
s legjobb védekezés a támadás.
A nyárestek repülogéprobajjal teltek meg …
és szirénavijjogással,
eros reflektorcsóvák
pásztázták az eget.
Mire fölfegyverkeztem távcsövem siralmas árából,
s megtanultam a fegyverekkel bánni,
kitört a béke.
Az emberek föllélegeztek (elobb a háború
lázában, majd a félelem s a nihil légritka terében,
most pedig, ím, a béke, a megmenekített élet
mámorában éltek); a fegyvereknek
nem volt keletjük; annál inkább
az ennivalónak – leköltöztem hát
az égbol a földre.
Persze saját darab földet nem volt mibol
vennem; örültem, ha beolvasztás céljára
megvették tolem a háborús kacatot.
Kis földet tudtam bérelni, itt-ott elpusztult,
repesz-szaggatta gyümölcsöst („számtól vonva el“ kipótoltam),
s takaros sorokat ültettem konyhakertiekbol.
Az elso évi termés silányka volt még;
a természetet nem lehet dróton rángatni –
nem háramolhat vissza rögtön
a törodés kamata. Második évben
kezdték már megemberelni
magukat a megmentett növények,
a friss telepítésu gyümölcsfáknak persze
nem lehetett még hozamuk.
Harmadévre, mielott még
a termés beérhetett volna: újra háború.
Nappal füst – égo templomok, erdok, olajfinomítók –
éjjel fények fönt, fények lent: légitámadások.
A napszakok összekeveredtek, sot egymásba mosódtak
még az évszakok is. Iszonyú sebek
a föld testén. – Azzal védtem magam
meg amirol azt mondták, hogy védjem,
amit a hadsereg adott.
Túléltem valahogy, s most megint béke (…) van.
Magam sem tudom még, mihez kezdek.

– Talán nem is lesz soha töb	bé civil tudomány.
	Nem érdekel.

Ha nem fogok is (amiként valószínu, hogy nem fogok)
soha többé távcsohöz ülni,
bizonyos, hogy mostantól szabad szemmel is
csakis és egyedül a csillagokat fogom nézni;
soha többé az emberek arcát, a kipattanó
rügyeket sem a gyümölcsfákon, s még csak a nap elott
pöffeszkedo felhoket sem többé soha –
mert csak az,
amirol a csillagok beszélnek: aminek saját életemben
nem látom semmi hasznát, aminek sem igazolódását,
sem cáfolatát meg nem érem; ami e mai hangya-népre
(közöttük magamra) nem vonatkozik; egyedül csakis ez
az, mi rám tartozik.

Sándor Tatár  14.11.2008