Midon cigányútra ment a legkisebb …       mese …

 

Úgy kezdodött (talán úgy), az öreganyó borzasztó fásult volt;
látszott: a rántottleves s a csontleves váltakozása
kimérte (berovátkolta) egyszer s mindenkorra idejét.
A te felbukkanásod ebben fölrázó változatosságnak
nagyon-nagyon kevés.

Az állatok, akiknek beszélniük kellett volna,
unottan rágták a nagy Brehm szerint fajtájukra jellemzo
táplálékot; nem ugrottak meg, se közelebb nem jöttek:
átnéztek rajtad, mint egy egykedvu csapos.

A táltos paripa hangja elkásásodott, majd meg mintha félig
víz alól beszélne, míg aztán – s ez akkor már megkönnyebbülés volt –
elhagyta egészen a szót; helyette szívfacsaróan csikorgott,
mint aki az utolsó csavarig szolgál, pedig az „elfoglalt“,
magát nyugtatgató gazda sajnálja tole a jócskán esedékes szervizt.

Az egérút megkátyúsodott, a husen legyezo páfrányok
pokoli buzt hajtottak föléd, orvul polipcsápokká
változtak a hívogató karok. Semmi sem segített,
az az érzés sem, hogy csak a díszletmunkásokért kéne rikkantanod,
mert mindez százszor el- s megint kicsomagolt kellékként
untig ismeros, amiként újan-ismeros a pórusaidból szimatolt
testszaggal körített gyógyszerszag is. Akkor (beszélni már nem
tudtál; szádban a mázsás száraz tapló nem hajtott
semmi szóra) két cöveket vertél le a földbe (vagy abba, amit
földnek lehetett hívni valaha): Ez egy lidérces álom
és Nincs másik mese.

Sándor Tatár  14.11.2008